Merre tart a magyarság 1000 év után?

Bejárhatjuk az egész világot, de ha önmagunkat nem találjuk meg, sehol sem leszünk otthon.

A magyar történelem bővelkedik dicsőséges csatákban, nagy veszteségekben, kiváló vezetőkben és sötét árulásokban. Egyvalami azonban örök és visszatérő mintázatnak tűnik: a széthúzás. Pedig mi, magyarok, nem így indultunk. Az utazás, amit őseink megtettek a messzi keletről a Kárpát-medencébe, a legnagyobb kaland volt, ami a nemzeti tudat alapjául szolgál. Hét törzs egyesült, összefogott, és együtt alkotott egy új hazát. Mi történt azóta? Miért nem tudunk összetartani, ha egyszer már sikerült?

Az összefogás kezdete: hét törzs, egy nemzet

Az ősmagyarok vándorlása nemcsak fizikai út volt, hanem lelki és közösségi út is. Az egyes törzsek külön-külön soha nem lettek volna képesek megvetni a lábukat új földön. Együtt viszont történelmet írtak. A vándorlás közben szerzett tapasztalatok, harcok, barátságok, árulások és szövetségek mind hozzájárultak a kollektív tudathoz, amit ma magyarságnak nevezünk.

A hét vezér – Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba és Töhötöm – nemcsak katonai vezetők voltak, hanem szimbólumai annak a büszkeségnek, hogy a magyarság képes volt összefogni. Mégsem tartott sokáig ez a harmónia. Ma, több mint ezer évvel a honfoglalás után, úgy tűnik, elveszítettük a közös célt. Egyre kevesebb dologban értünk egyet, pártokban, világnézetben, sőt még abban sem, hogy milyen jövőt képzelünk el magunknak.

Pedig a múltunk bővelkedik példákban a kitartásra, a szorgalomra, az önismeretből fakadó büszkeségre. Most mégis mintha széthúzás lenne az egyetlen dolog, ami igazán összeköt minket.

1000 éves dilemma - a bizonytalanság és széthúzás ezer éve

Ahogy a magyar nép letelepedett, elkezdődött a dilemma, ami máig kísért minket: merre tartunk? Nyugat felé, vagy Kelet felé? A történelem során állandóan ide-oda csapódtunk a nagyhatalmak között: német, török, orosz, amerikai vagy épp kínai befolyás alatt éltünk és élünk, vagy próbáltuk túlélni a rájuk adott válaszokban. Mindig alkalmazkodtunk, de közben elvesztettük az iránytűnket. Már nem tudjuk, hogy hová tartunk, és talán azt sem, hogy miért. Van egy országunk, de nem vagyunk benne biztosak, mit jelent magyarnak lenni.

Bárhová húzott az ország egyik vagy másik fele, már soha nem találtunk rá a saját utunkra.

Sokszor halljuk, hogy "dübörög a gazdaság", és mégis, a szomszédos országok rendre leköröznek minket. A GDP-nk, az életszínvonal, az innovációs teljesítményünk vagy épp az oktatás helyzete alapján gyakran a sereghajtók között vagyunk. Miért van ez így, ha mi olyan szorgalmas, találékony és tehetséges nép vagyunk?

A válasz talán abban rejlik, hogy a szorgalom és a kitartás mellett szükség lenne valamire, ami rég hiányzik: az összefogásra. Egy valódi nemzeti minimumra, amit nem pártok, nem ideológiák, hanem az emberek közösségi akarata határoz meg.

Miért nem a sajátunkat választjuk?

Miért fizetünk a Facebook és Google reklámokért milliárdokat, hordunk kínai ruhát, iszunk amerikai üdítőt, gyártunk német autót, neveljük gyermekeinket amerikai sorozatokkal? Ez nem a globalizáció természetes velejárója. Ez önkéntes lemondás a saját kultúránkról, a saját ízeinkről, zenéinkről, értékeinkről.

Talán mert nem tudjuk pontosan, kik vagyunk. Az önismeret hiánya nemcsak személyes szinten okoz problémát, hanem nemzeti szinten is. Ha nem ismerjük fel, miben vagyunk jók, ha nem hiszünk abban, hogy értékes, amit mi tudunk adni a világnak, akkor könnyen másoljuk azt, amit mások csinálnak.

A magyar tehetség, kreativitás, humor, zene, irodalom, népművészet, gasztronómia – mind-mind páratlan értékek. Mégsem ezekre építjük fel önképünket.

Elvándorlás és a múlt feladása

Több százezren hagyták el az országot az elmúlt évtizedekben – sokan végleg. A „kinti élet” ígérete sokakat elcsábít, gyakran jogosan. De a kérdés nemcsak az, hogy el lehet-e innen menni, hanem hogy el kell-e? És ha igen, visszavágyunk-e? Mennyire visszük magunkkal a magyarságunkat?

Az elvándorlás nemcsak gazdasági, hanem kulturális és identitásválság is. Ha mi nem tartjuk fontosnak a múltunkat, hogyan várhatjuk el a gyermekeinktől, hogy továbbvigyék?

Az egyik legnagyobb kihívásunk, hogy nem építjük tudatosan a saját modern kultúránkat. Nem baj, hogy nézzük a Netflixet – de miért nincs mellette magyar sorozat, ami versenyképes? Nem baj, hogy isszuk a Coca-Colát – de hol van a magyar üdítő, amit ugyanolyan büszkén fogyasztunk?

Ez nem kormányzati, hanem közösségi feladat. A kultúra nemcsak múzeumokban és tankönyvekben létezik, hanem a hétköznapokban. A döntéseinkben. Minden egyes vásárlásunkkal, szavunkkal, kattintásunkkal építjük – vagy romboljuk – a saját világunkat.

Mikor adtuk fel?

Nehéz meghatározni egyetlen pillanatot. Talán soha nem adtuk fel, csak elfáradtunk. A tatárjárás, a török hódoltság, a Habsburg-uralom, az 1848-as forradalom leverése, Trianon, a két világháború, az 1956-os megtorlás – mind-mind megpróbáltatás volt. És ezek után érthető, ha néha csak túlélni akartunk.

De épp ezért lenne most az ideje, hogy újra felálljunk. Nem várhatjuk el másoktól, hogy megmentsenek minket – se Brüsszeltől, se Washingtontól, se Pekingtől. Magunknak kell visszanyúlni a gyökereinkhez, felismerni az értékeinket, és új jövőképet alkotni.

A múlt sebeiből lehet erőt meríteni, ha tanulunk belőlük. A kibékülés nem felejtést, hanem megértést jelent. Nem kell egyformának lennünk – de el kell fogadnunk egymást. Képesnek kell lennünk közös célokat kitűzni, és megtalálni azokat a pilléreket, amelyek mentén egy nemzet újra egymásra találhat.

Lehetőség a megújulásra

A digitális korban élünk, ahol minden információ egy kattintásra van. Ez veszély, de lehetőség is. Használjuk ki! Tanuljunk saját múltunkból, építsünk új kultúrát, új összefogást. Találjuk meg újra a magyar utazás célját – nem földrajzilag, hanem szellemileg és lelkileg.

A múltunk nem súly, hanem szárny lehet. A széthúzás helyett találjuk meg újra a hét törzs szellemét – és induljunk együtt, nem hódítani, hanem építeni.

A magyar út

Nem vagyunk se keletiek, se nyugatiak. Mi magyarok vagyunk. Egyedi, megismételhetetlen nép, amely évszázadokon keresztül megmaradt, dacolt, kitartott. És ha egyszer már elindultunk együtt a puszták mélyéből, most is újra elindulhatunk. Csak akarni kell.

Ne kérdezzük, mikor adtuk fel. Kérdezzük inkább: mikor kezdjük újra?

Mert újra lehet. Újra kell.

Merre van az előre?

Az utazás soha nem csak arról szól, hogy fizikailag hová megyünk. Hanem arról is, hogy lelkileg hová tartunk. Itt az ideje, hogy újrainduljunk – együtt. Ne pártokban, ne zászlók mögött, ne ellenségképek mentén, hanem nemzetként.

Legyen újra divat a magyar termék, legyen érték a magyar szó, legyen cél a magyar közösség. Nem kell mindenben egyetértenünk, de össze kell tartanunk. Mert ha nem tesszük meg, akkor lassan nem lesz mit megőriznünk.

Ez az ezredév tanítson meg minket valamire: a kibékülésre önmagunkkal, a múlttal, egymással. Aki nem békül meg a saját történelmével, az nem fog tudni jövőt építeni.

Most nem a török, a tatár, az osztrák vagy az orosz a kérdés. Hanem az, hogy mi magyarok mit akarunk. És hogy készen állunk-e újra összefogni.

Mert a magyarság mindig akkor volt erős, amikor együtt vándorolt, együtt harcolt, együtt ünnepelt és együtt gyászolt. És talán most újra itt az ideje egy nagy közös utazásnak – önmagunk felé.

Kapcsolódó oldalak